Az Ibsen Vadkacsájából kiindulva megállpithatjuk, hogy mindenki hazugságokban él. Mindenki. Sőt, van általában egy meghatározó hazugságvonal, ami a az egész életét motiválja. És az a durva, hogy épitő jellggel előre viszi, mert ez a hazusgág fedi el a puszta, rideg valóságot, és ez adja meg a boldogságot is.
    Ha leleplezzük az emberek hazugságait, akkor a boldogságát veszed el. Például van, aki attól boldog, hogy mártír és nem nyithatod fel a szemét, hogy figyi, ne csinálnd, mert nincs is miért önfeláldoznod magad... ettől boldog, ez élteti. De néha felismerjük, hogy hazudunk magunknak bevillannak a kérdések, hogy:
Miért is dolgozok 40évig? Napi 40 órám miért megy el a semmibe? Hogy vegyek plazma tévét minden héten, s nézhessem Pákót, ahogy a celebeknek csokifaszt osztogat? És ilyenkor elkezd egy-két agysejtünk vibrálni, de nem jön kielégitő válasz... elfogy a hazugság, nem tudunk magunknak mit hazudni már és nem hisszük el a saját hazugságunk.

    Egy kicsit visszakanyarodva az előző témához: ha úgy hazudunk magunknak, hogy el is hisszük akkor optimisták vagyunk, majd mikor rájövünk a hazugságra realistává válunk, majd megcsömörlünk a megválaszolatlan kérdésektől és válunk pesszimistává, majd ismét kitalálunk egy új hazugságot és leszünk optimisták.

    Ez amolyan körforgás, van akinek csak félkör, van aki egyhelyben totyog, van akinek egy nap alatt végbemegy ez a ciklus, másoknál egy évig tart, van akinek nem kell segitség, van akit a barátok támogatnak, s vannak akik rágyújtanak egy jó spanglira, vagy bedobnak egy rekesz rövidet, hogy az segitsen... de a lényeg a körforgás...