Ne haragudjatok, hogy újból visszatérek Ibsenre, de muszáj lesz:) Ugyanis T-vel (meg aztán később még másokkal is) arról is vitáztunk, hogy lehet-e tudatosan hazudni magunknak? Hogy nem ellentmondásos-e ez egy kicsit? És már pont arra a következtetésre jutottam, hogy az önámítás nem is lehet olyan rossz, amikor rábukkantam erre a versre:
Váci Mihály - Mintha
Ez a folyó itt mintha folyna,
az éj is mintha éjjel volna;
- az ember mintha olyan volna,
milyennek lenni lenne dolga.
Mintha élet lenne az élet,
éltetne is, míg csak leéled,
s mintha elég is lenne néked
mindaz, mivel végül beéred.
Én is mintha önmagam lennék,
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.
És te is mintha csak te lennél,
mikor nevetsz , mintha nevetnél,
s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
éppen olyan vagy, mintha élnél.
Minden dolog teszi a dolgát,
az érdem elnyeri a zsoldját,
a szó olyan, ahogy kimondják,
Mi a bajod? Tudod? Na szólj hát!
A szeretet mintha szeretne,
a szerelem mintha lehetne,
a hit mintha még hitegetne,
s mintha hinni lehetne benne.
Minden dolog épp olyan mintha
öntökélyére lenne minta;
tökéletes hinta a hinta,
a kulcs az ajtókat kinyitja.
Ami van mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendbe lenne.
És hogy miért írtam ezt ide? Mert ide vezet, ha hazudunk magunknak. A sajátmagunk által felépített álvalóság kacsalábon forgó vár, amiben elszédül elég hamar az ember, és nem is veszi észre, hogy vára nem stabil. Pedig "mintha" minden rendben lenne. De hát akkor
"Mi a bajod? Tudod? Na szólj hát!"
,ilyenkor jönnek elő az oldalfúró kérdések, amikre nincs válasz, mert a válasz lerombolná a palotát.
Mondjuk zárójelesen megjegyzem, hogy eme vers mondandója közel nem merül ki itt, csak ehhez a témához éppen ennyit gondoltam kiemelésre érdemesnek:) Szerintem "ütős vers".
